D. K. Zemplén

Lehet röhögni, mennyien kivonultak a Fidesz szervezésében, hogy tüntessenek az ország kétharmadát sújtó egykulcsos adó, a mindjárt ötszáz forintos benzinár, a rekordra nőtt államadósság, a csökkenő nyugdíjak, az ellopott magánpénztári befektetések, a lezúzott forint, az álamfő, és Németh Lászlóné mellett. 

Az is megmosolyogtató, hogy a Belügyminisztérium, mint 1974-ben, közleményben emlékszik meg a felvonulás jó hangulatáról, részvételi számot is megnevezve – efféle tippelésre az Opera előtt nem vállalkoztak. Az sem rossz, hogy a BM szerint “emberemlékezet óta” nem gyűltek össze ennyien. Mi még nem felejtettük el, hogy 2002-ben a Kossuth téren állítólag kétmillióan voltak. Ezek szerint 1,6 milliós fideszes már odaveszett? Az meg már nem is röhejes, hogy a napi tevékenységüket a gyűlöletre építő újságírók vonulnak egy békemenetnek hazudott erődemonstráción.

Mégsem a kínos feszengést és a kárörvendő vigyorgást javaslom a kedves Olvasónak, hanem hogy próbáljuk megérteni a 2012-es magyarországi helyzetet.

Orbánnak három célja lehetett a megmozdulással. Tesztelni akarta, megvan-e még a hit, hányan vevők a “szegény, megtámadott magyar szabadságharcos” imázsára, a romló életkörülmények  ellenére él-e a még a táborban a személyes varázsa. Üzenni akart az ellenzéknek, hogy hátrébb az agarakkal, néhány fogam ugyan kiütötték, de így is én tudok nagyobbat harapni. Végül a tömeggel küldött egy sms-t az Uniónak és az IMF-nek, hogy diktátummal itt nem mentek semmire, nem árt, ha végiggondoljátok, mibe akartok belekényszeríteni.

Ez utóbbiban amúgy kár reménykedni. Az államcsőd elől menekülés kintről diktált forgatókönyvében nem lesz szerepe annak, hogy Pataky Attila amondó: nem leszünk gyarmat. Ha van megállapodás, jön a megszorítás. Ha nincs, akkor meg az összeomlás. Azok a fiúk nem szívbajosak: kéthavonta idejönnek, elkérik a főkönyvet, hogy amit kértek, megtörtént-e, mert ha nem, akkor nincs pénz. Tanulság az is, hogy ez a tömeg még bízik abban: létezik valahol az orbáni csodafegyver, amivel a romló gazdasági tendencia és országhangulat megfordítható. Orbán mákonya súlyos károkat okoz az országnak, mert százezrekkel hiteti el a rossz útról, hogy jó, nem törődve azzal, hogy brutálisan fájdalmas lesz a kijózanodás. Minden egyes ilyen tüntetés nem más, mint kábító heroin injekció, amely után nehezebb lesz lejönni a szerről.

Csak remélni lehet, hogy az ellenzék megértette a demonstrációból, hogy egymás nélkül nem fog menni. Ha ez nem rázza fel, sőt összébb a társaságot, akkor semmi. Be kell fejezni a mellébeszélést, hogy melyek az egymással szemben támasztott, amúgy komolytalan feltételek, meg hogy politikus ne beszéljen tüntetésen. A civilség fontos, de a végén pártokra szavazunk. Ha a tegnapihoz hasonló tömeget akarnak március 10-én, akkor a pártvezetőknek ott kell lenni. Már nem lesz elég egy alternatív zenész dala, vagy a fokhagymaizé idétlenkedése.

Estére a gyors Orbán-bukásban reménykedő polgárok azt is megérthették, hogy számos feltétel hiányzik a rapid váltáshoz. A parlamenti kétharmad adott, egy ideig még nem is fog oszlani. Az MSZP tisztújításra készül, az LMP éppen szétesik, a DK pedig nemrég alakult. Még az Ellenzéki Kerekasztalhoz sem egyformán viszonyulnak, és akkor hol van a program, a kormányzáshoz választott csapat? A közvéleménykutatások szerint a három ellenzéki párt támogatottsága már elérte a Fideszét, de ez még nem jelent alternatívát, legfeljebb reményt.

Lehetett az utóbbi napokban fanyalogni a baloldalról, hogy Gyurcsány miért mondja azt, hogy Orbánnak, bár tönkreteszi az országot, még maradnia kell. A vonulás mérete azt bizonyította, hogy neki van igaza. A Vezérnek még kopnia kell. Ebben segíthet, hogy az igazi megszorítás még csak most következik. Az ellenzék pedig valóban nem áll készen a hatalom átvételére. A Fidesz gyors, néhány héten, hónapon belüli csúfos távozása illúzió, az indulatok szítása – bármennyire is kibírhatatlan a szegényedés, milliók lelkében ver tanyát a csüggedés -, nem megoldás. Polgárháborús helyzet alakulhat ki az országban, ezt el kell kerülni. Ellenzékben ezekben a hetekben okos tervezésre, bölcsességre, az együttműködés kereteinek kialakítására van szükség.

Most ott tartunk, hogy március 15-ére felállnak a seregek, a szituáció pedig életveszélyes. Többszázezren vonulnak majd utcára: a kormány mellett és ellen, de ott lesz mindkettővel szemben a Jobbik is. Mi lesz, ha elszabadulnak az indulatok?!

Azt sem árt tudni, hogy egy orbáni vereség után a tegnapi tömeg töredéke is megint simán lezárja a hidat és felgyújtja a várost, és akkor, hiába a választási győzelem, hogyan lesz itt kormányzás, miközben pénz sem lenne az esetleges osztogatásra? És akkor hol van még a kétharmad, a köztársaság és az alkotmányosság helyreállításának jogos igénye?

Azt gondolom tehát, alábecsülni, de felülértékelni sem érdemes a tegnapi muszklimutigatást. Most jön a hétköznapok próbája. A küzdelem a megélhetésért, a munkáért, a dráguló élet elviseléséért, a kormány számára a gyötrelmes vajúdás az uniós eljárásokkal és a recesszióval szemben. Az ellenzék pedig kapja össze magát, és ahelyett, hogy azzal eteti a híveit, hogy nyugi, mindjárt vége a rémálomnak, üljön már le legalább beszélgetni a jövőről.

Gréczyblog